A székesfehérvári Vörösmarty Színház évekkel ezelőtti remek kezdeményezése a fiatalok színházhoz szoktatása érdekében az Atlantisz Program, amelynek keretében minden évben összeáll egy előadás a város iskolai színjátszó csoportjainak közreműködésével.

Az előadott mű többnyire valamilyen kötelező olvasmány, irodalmi alkotás, amelyet jelenetekre bontva alkalmaznak színpadra a színjátszók. A munkához segítségként egy színész mentort is kapnak, a mi mentorunk Ballér Bianka színművésznő lett, akivel a projekt végére szinte baráti viszonyt alakított ki a csapat. Hálásak vagyunk számtalan építő ötletéért, tanácsáért a 2019-ben terítékre kerülő, Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményének adaptációjához. 

A Comenius Színkör azt a jelenetet kapta feldolgozandó témául a János vitézből, amelyben Jancsi a boszorkányok erdejébe keveredve összetűzésbe kerül a banyákkal, majd a korábban meglátogatott óriások segítségével legyőzi őket – köztük Iluskájának gonosz mostoháját is. 

Hatalmas energiával láttunk munkához 2019 szeptemberében (a rendezői feladatokat hárman láttuk el: Tóth Gergely Miklós, Kapócs Balázs és Szigeti Anna). A színkörünk inkább alkotóműhelyként működött, nem volt diktatórikus rendezői elképzelésünk, a szereplők ötleteit beépítve próbáltuk körvonalazni a koncepciónkat. Úgy éreztük, nincs könnyű dolgunk, mert a bemutatandó jelenetben alig volt párbeszéd, amely megkönnyíthette volna a színpadi adaptációt, valamint Jancsi boszorkányokkal szembeni gyilkos indulata sem volt igazán megalapozott a részlet alapján. Hamar rá kellett jönnünk, hogy a szöveg csak korlátozottan lehet a segítségünkre, hát gondoltunk egy merészet, és szinte teljesen elszakadtunk tőle. Létrehoztunk egy mozgásból, hangeffektekből, dalból felépülő előadást, amelyben olykor egy-egy mondatfoszlány szerepelt az eredeti szövegből, illetve elhangzott néhány Petőfi-intertextus. 

2020 márciusára összeállt a jelenet, a bemutatót március 16-ára tervezte a színház, ám mint annyi eseménynek, ennek is keresztbetett a világjárvány: a bemutató előtt egy nappal bezárult minden közösségi intézmény: iskola, színház egyaránt. 

Le voltunk törve. A következő tanév elején újra felmerült a remény a bemutatóra, augusztusban összerántottuk a társaságot, felelevenítettük a jelenetet, viszont a színházi szereplés újra meghiúsult. Így újabb év telt el korlátozásokkal, megszorításokkal, színjátszópróbák nélkül – kezdett a csapatunk is megfogyatkozni. 

2021-ben ismét felröppent a hír, hogy 2022 tavaszán lesz bemutató. Igen ám, de ekkorra sok iskola csapata lecserélődött, a kezdeti 16 csoportból már csak 12 maradt a programban, és közülük sem mindenki tudta bevállalni a János vitéz-jelenetet, mert elballagtak az eredeti szereplőik. Voltak azonban olyan csoportok – köztük a miénk is – akik viszont szerették volna megtartani a már kész jelenetüket. Így az iskolák egy kompromisszumos megoldást választottak: 2022-2023 Petőfi emlékév a költő születésének kétszázadik évfordulója miatt, az előadás tehát szóljon róla – verseiről, életútjáról vagy a János vitézről. Ezekből a mozaikokból állt tehát össze az Égő szivárvány százezer virágba borul címet kapó előadás. 

Végre, végre, végre! 2022 március 10-én a Vörösmarty Színház színpadán álltunk a gyerekekkel. 

Hatalmas élmény volt, már az előkészítő munkafolyamatban is megtapasztalhattuk diákjaink inspiráló, koncentrált munkáját, az előadás azonban minden képzeletünket felülmúlta. A színpadon a gyerekek által egy sejtelmes erdő kelt életre, növények susogását, vadállatok kurrogását, madarak elhaló énekét szólaltatták meg, miközben a háttérben az operafóliára vetített árnyékként két lány által (Geday Réka és Gustafson Maya, 10. és 11. osztály) megformázott virág képe – Iluska szimbóluma – sejlett fel. Ebbe a lélegző, veszedelmes, mégis hívogató térbe érkezett Jancsi (Rüll János Máté, 11. osztály); próbálta elérni a hirtelen szertefoszló virágalakot, majd interakcióba lépett a megelevenedő, őt bántalmazó erdővel, amely egyre inkább boszorkányok alakját kezdte ölteni. Így született meg az ok, amiért Jancsi bosszút állni kényszerült. A boszorkányok túlerejével szemben azonban tehetetlen lett volna, ha nem hívja segítségül az óriásokat. A segélyhívó furulyaszóra négy sziklatömb elevenedett meg a színpad előterében, akik Kapócs Balázs (magyartanár kolléga, a CZM vezetője) ritmikus, szuggesztív zenéjére egy Tajti Bori Anna (10. osztályos tanuló) által betanított kempó formagyakorlat segítségével ledarálták a boszorkányerdőt – ennek a mutatványnak precíz végrehajtása a küzdősportokban járatos nézők (pl. Tőzsér Katalin kolléganő) elismerését is kiváltotta. 

Ám a boszik vezetője, Iluska mostohája (Tajti Bori Anna, 10. osztály) még nem adta meg magát: először csábító nőalakként, árnyként sejlett fel a háttérvásznon, megtévesztve Jancsit, aki ismét Iluskát remélte fölfedezni benne. A gonosz mostoha nemcsak alakjával, de énekével is megtévesztette a vágyódó ifjút. Míg a vászon mögött tartózkodott, a Kis kece lányom… kezdetű magyar népdalt énekelte, ám amint kilépett a takarásból kezében az Iluskát jelképező fehér rózsával („Fehér a rózsa, kezében vagyon…”), 180 fokos fordulatot vett a dala (a szöveg parafrázisának megalkotása megint Kapócs tanár úr kreativitását dicséri), ezzel együtt gonosz, bosszúálló tekintete összeakadt a megdöbbent Jancsiéval. 

Itt valami elmondhatatlan feszültség alakult ki a két főszereplő között (lenyűgöző volt az a színészi teljesítmény, színpadi jelenlét, amelyről Bori és Jancsi tanúbizonyságot adtak), amelynek hatására kezdetét vette kettejük táncos-mozgásszínházas párviadala. Előbb a gonosz mostoha uralta le Jancsit aljas énekével, s dobta a földre Jancsi élete értelmét, a fehér rózsát. Ám amikor a banya győzelme tudatában a színpad rendezői jobb hátsó terében diadalittas gesztus kíséretében hátat fordított Jánosunknak, Jancsiban még feléledt egy szikrányi remény, hogy elérheti a rózsát, és abból erőt merítve mégis felülkerekedhet a mostohán. Ennek eléréséhez rá kellett döbbennie, hogy a fehér ingén esett mocsok, amelyet az erő boszorkányfái kentek rá, amíg köztük bolyongott a jelenet elején, súlyként nehezedik testére-lelkére, tehát ahhoz, hogy visszakapja erejét, meg kell szabadulnia az összekent ingtől. 

Az ing lehámozása közben beúszott egy lágy dallam (Kapócs Balázs hangszerelésében), amely a Kis kece lányomat idézte, és amely közben Jancsi végre képes volt legyőzöttségéből újra feltápászkodni. A mostoha felfigyelt Jancsi újjáéledésére és újabb rohammal szerette volna végleg ártalmatlanná tenni őt. Ám a „gonoszsággal, bosszúval” összemocskolt ing immár Jancsi kezében most megalkotója ellen fordult: Jancsi akárhányszor suhintott vele, a banya egyre veszített erejéből, mígnem végleg kilehelte a lelkét. 

Jancsi ölt. Ha nem is jószántából, inkább önvédelemből. Arcán mély döbbenet, miközben befejezi a banya által megkezdett Kis kece lányom… parafrázist: „Mondom, tested jó lesz férgek bölcsőjének!” Majd kezébe fogja a visszaszerzett fehér rózsát, s gondterhelten, Iluskára gondolva sétál ki a térből. 

Úgy gondolom, hogy a sok játékos János vitéz adaptáció sorában ezen a ponton érezhették először a nézők, hogy mélysége van az előadásnak, hogy megkapartuk a fecsegő felszínt. Ehhez a játszóink felfokozott színpadi fegyelmére és átélt jelenlétére volt szükség. Végtelenül büszkék vagyunk rájuk. 

Szigeti Anna, Kapócs Balázs és Tóth Gergely Miklós

(kép: internet)